Művészet és Üzlet - Házak Magazin - Policepress.hu interjú Kosaras Renáta festőművésszel


Kosaras RenátaKosaras RenátaKosaras Renáta festőművész 26 évesen már más, nála is fiatalabb művészeket támogatott, miközben nap mint nap azon dolgozott, hogy mint művész, és mint üzletasszony is megfeleljen korunk összetett elvárásainak.

Díjakat ad át, jótékonykodik, mások kiállítását nyitja meg miközben a sajátjára készül, képei ott lógnak nagykövetek, topmenedzserek, popsztárok, olimpikonok falán. Fizikai és lelki energiája megakadályozhatatlanul tör fel, gátat nem szabhat számára csak az idő.

Mit gondolsz, előny vagy hátrány volt számodra, hogy a pályafutásod, az életed vidéken, Szerencsen indult?

Soha nem gondolkoztam ezen. Természetes volt a közeg, amiben felnőttem, ahol mindig is érték volt a tudás, ahol fontos volt a tehetség. A szüleim örültek ugyan a művészi vénámnak, de nagyon racionálisan gondolkoztak, mondhatnám a vidéki emberek józanságával. Tudták, hogy művészként gyakran kevés a tehetség a megélhetéshez. Támogatták a művészi ambícióimat, de mellette nem hanyagolhattam el a gimnáziumot sem. Középiskolai tanulmányaimból egy évet Németországban végeztem egy csereprogram keretében, és a reális elvárások közt ott szerepelt a diploma is.

Hogyan kezdtél festeni?


Tizennégy évesen, először csak a saját örömömre firkálgattam. Sok minden volt a fejemben, amit nem tudtam megfogalmazni, szavakba önteni, de ki kellett magamból adnom. Volt, aki a hajnalig tartó bulizást választotta, én a ceruzát, az ecsetet.

Közgazdász végzettséged, szemléleted segített vagy gátolt abban, hogy mint művészt, hogyan menedzseld magad?

A saját képeim voltak az első „termékek”, amit meg kellett tanulnom eladni. Nehéz volt összeegyeztetni a művészetet és a pénzt. Megtanulni egyensúlyt teremteni a két világ között. A saját alkotásomat, ami a legbelső énemből fakadt, egyszer csak kívülről, mint árut kellett volna szemlélnem, reálisan, érzelmektől mentesen.
De ennél is nehezebb volt megtalálni azokat, akiket úgy hívnak: a VEVŐ.

Ezért vállalkoztál igen fiatalon arra, hogy más művészeknek segíts?


Igen, többek között ezért hoztam létre a Fiatal Kortárs Művészekért Egyesületet. Olyan hasonló szemléletű emberekkel dolgozom itt együtt, akik nem művészek, de már megengedhetik maguknak, hogy önzetlenül segítsenek a fiataloknak. Van közöttünk közgazdász, marketinges, médiás, újságíró...
Két év alatt több mint tizenöt fiatalnak szerveztünk egyéni vagy csoportos kiállítást. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen nehéz eljutni az első önálló kiállításig, hogy mennyi utánajárás és lobbizás kell ahhoz, hogy egy-egy galériába bekerüljenek a képeid. Arról már nem is beszélve, hogy hány kiállításra, hány rendezvényre kell elmenned ahhoz, hogy egyszer végre valakinek ismerősen csengjen a neved.

Apropó, ismertség. Mint üzletasszonyt, nem érint hátrányosan az a sok nyilvános szereplés, amit festőművészként nap mint nap vállalsz?


A médiának itt is, mint az élet bármely más területén hatalmas szerepe és felelőssége van. Ma az emberek szívesebben hiszik el azt, amit gyakran hallanak, mintsem hogy maguktól alkossanak véleményt. Ráadásul a fiatalok esetében szinte az egyetlen olyan csatorna, melyen keresztül eljuttathatják az üzenetet az emberekhez: élek, alkotok, nézzetek meg!

Ez volt talán az első, amit megtanultam, hogy mekkora hatalma van a médiának. Nem titok, hogy minden olyan felkérést elvállalok, ami üzletasszonyként is vállalható. Rendszeresen ott vagyok a jótékonysági rendezvényeken, gyakran vállalom olyan különdíjak átadását, melyekkel azonosulni tudok. A partik, a bemutatók, a premierek, a gálák pedig még szórakoztatnak is – és kiváló lehetőséget teremtenek a kapcsolataim további bővítésére. Így nem ritkán a művészként való megjelenésem üzleti kapcsolatokat is eredményez, vagy éppen fordítva.

Komoly elismerésként könyvelem el, hogy egyike voltam annak a kilenc üzletembernek, akit legelőször látott vendégül a Pakisztáni Iszlám Köztársaság nagykövete a saját rezidenciáján. Művészként komoly elismerést jelentettek a Japán Nagykövetség munkatársainak elismerő szavai, amivel az általam szervezett és megvalósított Sakura- kiállítást méltatták.

Hogy látod a kortárs művészet helyzetét ma?


Elkezdődött valami, ami jó. Komoly az érdeklődés a kortárs művészetek iránt. Egyre több üzletember kezd el gyűjteni magyar kortárs műveket, ami csodálatos érzés nekem mint festőnek is, és mint művészetpártolónak is. Üzletasszonyként pedig egyre több ügyfelem kéri, hogy segítsek neki a mecenatúra, illetve a befektetési célú vásárlások terén.
Lassan újra megtanulják az emberek, mit jelent a mecenatúra, mit jelent kortárs műveket gyűjteni.

2007 nyarán, mintegy az első hét év lezárásaként mutattad be a „7 év lebegés”című kiállításodat. Érdekes volt látni, hogy szinte minden kép alatt ott állt: magántulajdonban.

A füvészkerti kiállítás tényleg egy összefoglalása volt az elmúlt hét évnek. Amikor elkezdtem fejbe összerakni a kiállítást, én is akkor szembesültem azzal, hogy ebből a korszakomból szinte alig van képem. Ez egyrészről jó, mert azt jelenti, hogy vásárolják, van rá igény, eladható, másrészről meg veszélyes is, hiszen a legkönnyebben éppen egy kiállításon lehet beleszeretni egy festménybe. És ha az már nem eladó, akkor könnyen lehet, hogy a vevőt végleg elveszítem. Volt már ilyen.

Most, hogy lezártál egy korszakot, mit gondolsz, kialakult a csak rád jellemző stílusod, színvilágod? Vagy csak másra vágysz?

Mára úgy érzem, van kialakult, saját stílusom, ami én vagyok. Főleg az élénk, harsány színeket használom, azokat, amelyek figyelemfelkeltők és meghökkentők is egyszerre. Azt szeretem, ha a képeim megmozgatják mások fantáziáját, provokálnak, gondolkodásra, véleményalkotásra késztetnek.

Technikai értelemben a „szokványos” ecsetet ritkán használom, jobban kedvelem a szokatlan formákat eredményező tárgyakat, például a villát és a kést! A barátaim gyakran mosolyognak azon, hogy a gáztűzhelyen virágot tartok, a hűtőszekrényem általában üres, vacsorát telefonon rendelek, és az evőeszközöket általában a festőállvány előtt lehet megtalálni. Lehet, hogy én sem vagyok tökéletes?

Mit jelent számodra az üzlet és mit a festészet?

Az üzlet a megélhetést, az anyagi biztonságot jelenti, mint bárki másnak. És természetesen a lehetőséget a festészetre, arra, az anyagi függetlenségre.
A saját festészetem – az az életem. Ettől vagyok teljes, ettől vagyok ÉN.

Sokféle társadalmi kezdeményezéssel találkozni nap mint nap. Mi a véleményed, ezek a megmozdulások elérik a céljukat?

Nagyon sok jó kezdeményezéssel találkozom, és meggyőződésem, hogy még többre lenne szükség. A legszimpatikusabb számomra mégis az, ami nem pénzbeli, hanem eszmei elismerés, és maguknak a támogatóknak jár. Ez a mecénások díja, ami egy olyan kezdeményezés, ami ösztönözheti mind a magánembereket, mind a cégeket, hogy mecénásként is legyenek jelen. Egyesületünk célja is az, hogy segítsünk felfedezni a kortárs magyar képzőművészet széles alkotói táborát.

A kortárs képzőművészet olyan befektetés, melynek értéke minden nappal emelkedik, a jelen kultúráját pedig támogatni kell. A művész alkot ugyan, de az alkotást mi magunk hozzuk létre.

Szöveg: Sütő Éva
Kép: Bajnógel Péter

Cikk forrása: http://www.policepress.hu/hazak/cikk3.html