Magazinlapok


Egy igazi kortárs művész, aki él a modern kor adta lehetőségekkel, és úgy látszik, nem hiába. Sorra veszik képeit a műértő közéleti emberek és művészetpároló rajongói, rangos kiállításokon jelennek meg munkái, és úgy általában: formabontó módon áll elő alkotásaival. Például színházi perfomanszt készít belőlük. A képekkel elkészítésük után is törődik: tesz azért, hogy mindenki megértse őket.

Előfordult már, hogy olyan magas árat mondott egy képére, hogy inkább ne vegyék meg, mert nem szívesen adta volna el. De olyan is volt, hogy erre a magas árra azt mondták: akár annyiért is kell… Ritka az a festőművész, aki válogathat a vevők között, de Renáta, aki műszaki közgazdász végzettséggel is rendelkezik, igyekszik élete minden frontját igen tudatosan kezelni.

Magazinlapok - 2009 április (Kispesti magazin, Lőrinci magazin, Ferencvárosi magazin, Erzsébeti magazin, Köbányai magazin, Soroksári magazin)
Magazinlapok - 2009 áprilisi cikk Kosaras Renáta
Garancsi Ágnes Magazin: Hogyan érzi magát ma Magyarországon egy fiatalfestőnő?

Kosaras Renáta: Jól, ha ki tudja használni a korát, a lehetőségeit... Mostanra érett meg bennem sok minden, megvalósultak azok a terveim, amik erre az időszakra voltak beállítva. Tavaly, amikor átléptem a harmadik x-et, elégedett lehettem, mert akkor mutattuk be azt a színdarabot, amire már régóta készültem. Túl vagyok az útkeresési fázison, haladok azon az ösvényen, amit kinéztem magamnak. Most már tudom, hogy hogyan tudom az engem leginkább érdeklő művészeti ágat, a festészetet kiteljesíteni úgy, hogy az emberekhez még érthetőbb formában jusson el. Számomra a színpadi forma, ami hozzásegít ahhoz, hogy szélesebb közönségnek tudjam megmutatni a munkáimat. Ilyenkor a festészetem nem dekorációként, díszletként jelenik meg, hanem az előadás szerves részeként. Még keresem a módját, hogyan lehet ezt még jobban fejleszteni, de már pontosan tudom, hogy mit akarok.

Magazin: Hirtelen ért Téged a harminc év?

K. R.: Lefoglaltak a munkáim, így nem akkor sokkolt, amikor megéltem, vagy amikor megünnepeltek. Később döbbentem meg rajta, amikor leírva láttam. A szüleim úgy neveltek, hogy minden életszakaszhoz kötöttek valami arányos teljesítményt, valamit mindig le kellett tenni az asztalra. Amikor végiggondoltam, hogy harmincévesen mit értem el, először megijedtem, de aztán megnyugodtam, hogy végül is nem keveset. Talán mást csináltam, mint a barátnőim, akik lassanként közben mind férjhez mentek, családot alapítottak, de nekem eddig a művészet és a kiteljesedés volt a fontos, hogy átadjak valamit. Most, hogy ezen a vonalon elértem egy szintet, ezután már melléegyeztethetem a családot. Szerencsére a szüleim is elfogadták, hogy kicsit később lesznek nagyszülők, mint ahogy számítottak rá.

Magazin: Hogyan határoztad el, hogy ezt a pályát választod?

K. R.: Nem elhatározás kérdése volt. Az embert érik egymás után a hatások, nekem szerencsém volt, hogy mindent megnézhettem, amit csak akartam, és hagyták, hogy döntsek. Tizennégy-tizenöt évesen kezdtem rajziskolába járni, és a szüleim örültek, hogy ebben a korban ilyesmivel tudom lekötni magam. Utána már mindig ott volt a festészet az életemben, jobbára az első helyen. Persze azért igyekeztem egy civil szakmát is kitanulni. Csak a festésből elég nehéz ma itthon megélni, nekem szerencsém van abból a szempontból, hogy a kiegészítő tevékenységeim is a művészethez kapcsolódnak: kiállítás-szervezéssel foglalkozom, és természetesen a színházi előadással...

Magazin: Mi a másik szakmád?

K. R.: Általános ipari gépész, műszaki menedzser diplomát szereztem. Csak évekkel a diploma megszerzése után jöttem rá, hogy ez segít két lábbal a földön állnom. Művészként könnyen elrugaszkodik az ember a talajtól, de ezzel a háttérrel megmarad az ember realitásérzéke. Nem értek azzal egyet, hogy egy művésznek nem kell értenie a mindennapi dolgokhoz, hiszen már csak a saját érdekében is ki kell tudnia tölteni egy számlát, ha elad egy képet, és tisztában kell lennie azzal, hogy mennyit kell adóznia utána. Be kell tartani a szabályrendszereket, mint mindenki másnak. Az biztos, hogy a műszaki iskolának köszönhetem, hogy ezt így fogom fel, mert ismerni akarom a pályázati lehetőségeket, amik előrébb vihetnek, szeretem tudni, hogy hol, mivel lehet spórolni, és keresem a kiállítási alkalmakat, ahol megjelenhetek.

Magazin: Hogyan kell elképzelni Téged munka közben?

K. R.: A hálószobámból nyílik a műtermem, ahová mást nem nagyon engedek be, olyan, mint egy zárt szentély. Oda bármikor bemehetek, éjszaka, hajnalban, amikor időm van a civil munkám mellett; csak felkapcsolom a villanyt és máris dolgozhatok. Most elég termékenynek mondhatom magam. Az elmúlt időszakban sok dolog volt a fejemben, készülök egy bécsi pályázatra, márciusban nyílt egy kiállításom a Goethe Intézetben, ahol többekkel együtt szerepelünk önarcképekkel, nyárra kaptam felkérést egy budapesti szalonból - ezek mind arra adnak lökést, hogy új anyagot csináljak. Ez azért is fontos, mert nem szeretem egy városon belül többször megmutatni a képeimet.

Magazin: Nehéz megválni a műveidtől, amikor megveszik őket?

K. R.: Az elején nagyon nehéz volt elengedni a képeimet, de meg kellett tanulni ezt is. Az ember a gyerekét is elengedi egy idő után, ha tudja, hogy jó helyen van. Ehhez ragaszkodom, szeretem tudni, hogy kihez kerülnek a képeim. Két kép van, amiket valószínűleg sosem adok el, mert olyan fontos mérföldkövek voltak az életemben. A többit most már szívesen adom, mert tudom, hogy jön helyettük másik. Ha egyfolytában körülveszed magad a régi dolgokkal, bezárul a kör, nem kapsz inspirációt az újra.

Magazin: Hogyan jött a képeidből készített „Mozgat!” című színházi előadás ötlete?

K. R.: Minden kiállítást szeretek egy konkrét téma köré foglalni. Amikor azon az anyagon dolgoztam, ami arról szólt, hogy mi mozgatja az embereket, leírtam a gondolataimat a képekkel kapcsolatban, amit minden kiállításnál megteszek, mert szeretem, ha az emberek megértik, hogy miből indultam ki. Majd jött egy olyan gondolat, hogy valami különleges zenével tegyük érdekesebbé a kiállítás megnyitót, s ebből már adódott, hogy tánc is kellene, valamint hogy felolvassuk azokat a papírra vetett gondolatokat. Majdnem egy évig tartott mindennek a kidolgozása, de sikerrel zárult a kísérlet, idén is lesz még alkalom, amikor bemutathatjuk.

Magazin: Miért tartod fontosnak, hogy a közönséged pontosan a Te gondolatmeneted mentén kezdje el vizsgálni a képeidet?

K. R.: A gesztusfestészet esetében, amikor színekkel mozdulatsorokat, hangulatokat közlök a vásznon, egy szokásos egyszavas címből kevesen tudják felfogni, hogy mi volt a célom. Ha egy kicsit terjedelmesebb formában kap a néző irányadást ahhoz, hogy mit akartam a képpel mondani, természetesen akkor is hozzáteheti a saját gondolatát, vagy eldöntheti, hogy egyetért-e velem, de már biztosan van egy támpontja, amivel közelebb kerülhet a képhez. Sokaktól kaptam olyan visszajelzést az előadásunk után, hogy ott találtak először kapcsolódási pontot az ilyen típusú alkotásokhoz. A mai világban nem lehet arra számítani, hogy az emberek megállnak megnézni egy kortárs képet, csak azért, mert ott van a falon. Sok kortárs művész esik abba a hibába, hogy nem segít abban, hogy megértsék őt, pedig a közönségtől nem lehet elvárni, hogy úgy lássák a világot, ahogyan ő, hiszen részben attól művész, hogy más a látásmódja.

Forrás: http://www.magazinlapok.hu/archiv_2009_04.html